Még egy lépéssel beljebb: ma már sokan megszerették, jól érzik magukat egyedül. Mert a magányban örömet is találhatsz - végre magamra zárhatom az ajtóm, nem kell hallgatni a sok felesleges sódert, hivatali ügyeket, nem kell "ki-nem-állhatom" fazonoknak képmutató rizsát nyomni, nem kell úgy tenni, mintha bárkit is kedvelnék. Jó végre otthon, magamban. Igaz, hogy az önélvezetnek nincs széles skálája - ehhez igazi partner kellene, de hát épp attól rettegek -, szóval, ha van valami kreatív hobbid, foglalkozásod, akkor szerencséd van: festesz vagy zenélsz, ahhoz nem kell társ, az alkotás adrenalininjekció, feldob, és pótolja a világot. Tényleg pótolja? Nem igazán. Először is: nem lehet mindenki festő. Amúgy meg hamar depró szivárog a mindennapjaidba: meló után marad a könyv, zene (az se sokáig), évente egy kirándulás, alapzajnak meg a tévé, ha bírod idegekkel. Meg az unalom.

És hát az életkor. Negyven felé (vagy túl azon) már nehezebben képes a másikhoz alkalmazkodni az ember. Ekkor már tényleg jobb egyedül. Nők persze előnyben - tudnak főzni. Igaz, ma már a férfiak is egyre többen tanulják ki fortélyait, és akkor majdnem minden megvan. Alkalmi randikkal megy a kocsi: kaja van, a házban nem dirigál senki.

Ám egyszer csak beköszön a bezártságélmény. Amin az imént még hál' isteneztél, hogy végre magadra zárhatod az ajtód, az most börtönt jelent. Egyik pillanatról a másikra oda az önélvezet, emberek közé kellene menni (azok közé, akiket az imént még utáltál), meg hogy történjen már valami. (Nem történik.) "Az élet máshol van." (Kundera)

Az új magányt megszoktuk, elvagyunk vele. Mert tudunk disszimulálni. Például a munkamániával ("a munkámba temetkezem" - tudatosan vagy öntudatlanul). Ami mellékesen rejtőzködés önmagunk elől. Ám voltaképp kifizetődő. Az ilyen munkatársat a cég is futtatja, vagyis aki erre adja fejét, jót tesz vele a karrierjének. A munkamánia mellett jól jön a magány: nem nyaggatja senki, hogy miért nem foglalkozik a családjával, miért nem tud lazítani. Melózhat végkimerülésig. És közben - ami a legfontosabb - nem érzi a magány terhét. Más kérdés, hogy ebben a mókuskerékben könnyen ki lehet készülni. És hát, önmaga elől kevés ember tud hatásosan menekülni.

Az új magány jelensége mögött egy súlyosabb betegség rejtőzik: a társadalom atomizálódása. Régen kezdődött, lassan szivárgott be életünkbe, most viszont nagyon is itt van. Az egyedekre széteső társadalom régi témája a szociológiának, mint ahogy az igény is, hogy valaminő pótközösségre leljen az ember - sportdrukkeri, civil társadalmi, egyházi vagy iskolai bandára. A magára utalt ember kemény érdekei azonban felülírják ezeket a kísérleteket - így aztán marad Michael Douglas cinikus tanácsa a Tőzsdecápák című filmben: "ha barátot akarsz, tarts kutyát!" A lóversenyen is eldugod a turfod, nehogy más belenézzen, ez történik a köznapi életben is: nem árulod el senkinek, ha van egy jó tipped. Akkor meg beszélgetni is csak akadozva tudsz.

Az újkap felerősítette az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot, mindenki ki van zárva belőle: ez a kor túlélési parancsa. Régen is volt ilyen, naná, régóta, sőt... Ha nem őrizted az érdekeid mezsgyéjét, a sor végén találhattad magad, a fazékban meg már csak a híg leves maradt... Szóval, nem ma találták fel az önzés túlélési kiskátéját. Csak a piacgazdaság (meg amit ez az eufemizmus takar) felerősítette azt a társadalmi parancsot, hogy egyedül könynyebb, a másik elárul, eltapos, védekezz, vigyázz, csak magadban bízhatsz - "mindenki önmagáért, Isten mindannyiunkért".

Nagyjából így.

De mégsem. Valami hiányzik - igaz, ma már egyre kevésbé. A rendszerváltás után még egy ideig élt valaminő szolidaritásféleség, kerestük az együttlét alkalmait, egymás szövegét, mozdulatát vagy akár illatát, egyáltalán gesztusokat, majd egy idő múltán ritkábbak lettek a baráti együttlétek, de még mindig jó volt beülni egy kávéra. Aztán hirtelen gyorsan leépült bennünk ez az igényporcika is. A barátok eltűntek, köszönünk, persze, ígérjük, hogy majd megy telefon, meg a jövő héten tuti összejövünk: de végül mindig kifutunk az időből. Csudákat, nincs rá igény - csak magyarázkodunk. Közben ennek a létformának minden elfojtott keserűsége ott van a szánkban, néha érezzük is, csak tudomást nem akarunk venni róla. Állandó vívóállásban élünk: "mindenki ellen" védekezünk-támadunk. Van, aki ezt élvezi, hát persze, én utálom, s gondolom, ha ki-ki magába néz, minimum, hogy kényelmetlennek érzi, de az újkapban ezt a stílust kell tartani, így tagozódunk be az új világba. Van rá mentség - mindenki így él, nincs extravurst, ha próbáljuk, kigolyóznak. Így lettünk fokról fokra féllelkű vagy lélekvesztett atomemberek. Ritkán rohanunk segíteni - a kiscserkészt, a Teréz anyut illik megmosolyogni. Pedig azért egyszer mindenki kénytelen rádöbbenni arra, hogy zombiként tengődik. Üresnek érzed magad. Mert a partner, a barát, a kedves - vagy akinek segítesz - nem dísz életed alaprajzán, velük megosztani magad, adni-kapni - alapszükséglet.

Kínosan érzem ám, hogy prédikálok, de akkor már hadd mondom a régi hívószavakat: csak a másikban fedezheted fel igazi lényedet, ne higgy a képnek, amit borotválkozáskor látsz. Fennköltebben: hogyha adsz magadból, többet kapsz vissza, hogy az együttlét megtermékenyít. De inkább mégse mondom, mert ezek a mondatok elkoptak, sziruposak, mára amolyan műmarcipán borult a szív segédigéire. És csak hittanórán vagy pszichológusnál hallhatod, hogy jó érzés másokon segíteni, és hogy nem csak a kutyusokat kellemes simogatni.

Forrás: http://nol.hu/noller/ajanlo/20091107-az_uj_magany