Kedves,

a telefont vetted fel helyettem. egy

helyre szült minket a busz, én pedig

már odabent megtudtam, hogy még egyszer

kell a szemed, hogy kitartsak még egy hétig.

beelőztél. tíz másodpercem volt, hogy

szóljak. rengeteg idő. persze, az

ember telhetetlen. kellett volna a tizenegyedik.

már tátva a száj, levegő garaton át, de csillan

a mobil, mondod bele: szia, száj összecsuk, s a

levegő hiába dörömböl a fográcson. szólni akart. azt, hogy

egyébként sanyi, szakod?, táncolsz-e amúgy, én igen, bár

amikor mi ketten, annyira nem tűnhetett fel. csalódottan

és mérgesen fordul vissza a levegő, és beköltözik a gyomorba meg a szívbe,

hogy ott nehézkedjen, bosszúból, hogy nem mehetett ki hozzád.

cinkosod a mobil, az utca ami lenyel, a lábaid, az Isten, és még

ki is röhögnek.

öröklakás lett a szív és a gyomor.

kettőnullakilenc tíz nullahat

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.