A Záporba beszéltük meg. Én többé-kevésbé pontosan érkeztem, ő szokás szerint késett. Ziláltan érkezett, mondjuk úgy. Lekabátolt, majd cigivel kínált, szokás szerint, én pedig szokás szerint nem kértem. Presszókávé, és a hétköznapi dolgok tárgyalásából átcsúsztunk végül ebbe. Tulajdonképpen észrevétlenül.

ÉN: Mit jelent számodra a költészet?

MARCI: Világ -és életértelmezést. Nem az egyedülit még, de idővel talán igen. Viszont sokösszetevős, melyeket egyelőre nem tudok felsorolni. A költészetnek ugyanakkor nyilvánvalóan nincs (mindenkit) kielégítő definíciója. Illetve egyetlen definíció sem lehet soha teljes, ha pedig mindenképpen erre törekszik, könnyen túl általánossá válhat. De egyelőre még nincs is bennem igény a költészet definiálására. Ez idővel nyilván változni fog. Igyekszem megélni és jelenlévőnek érezni a költészetet, de ez persze nem sikerülhet mindig, ami nem baj. Sőt, egyes élethelyzetekben, vagy akár az élet egyes szakaszaiban egyenesen baj, probléma, gond lehet. Az igazi nagyoknál talán nem. De ők az igazi nagyok.

ÉN: Mi a célod a költészettel?

MARCI: Nem akarok mindenáron jelentős költő lenni. Első körben költő szeretnék lenni, nem valami mintát követve, hanem énköltő. Majd pedig jó és mindenekelőtt önazonos költő. Az alkotó feladata meglátásom szerint, hogy mindenkor önazonos és ezáltal hiteles legyen. Ha egy alkotásában akár csak egy szót, egy vesszőt, stb. is sántának, akár csak kicsit is nem oda illőnek érez legyen mersze kijavítani, és ha ez nem megy, akár az egészet sutba dobni. Furcsa, hogy ezt mondom, mert ez nekem a legritkább esetben sikerült eddig, de próbálom magam ehhez tartani. Más céljaim nyilvánvalóan önös, kamaszos, már-már gyerekes dolgok: publikálás, ismertség, könyv(ek), stb. ami nyilvánvaló, ha meg is lesz nem sok mindenen változtat, talán csak üresség, be nem váltott várakozások lesznek, és az önazonosság újabb próbái. Egyfajta emberi természetből fakadó dicsvágy és a közönség szeretetére vágyó szeretethiányos én is motivál azt hiszem. Az egész énem szeretethiányos tulajdonképpen, ez csak egy kis forrás lehetne ennek ellensúlyozására.

ÉN: Ez mitől lehet?

MARCI: A szeretethiány? Jó kérdés. Egy felmérés szerint állítólag a nyugodt, rendezett családi háttérből kirepülő fiatal felnőttek, ill. a gyerekkorukban elkényeztetettek nagyobb eséllyel lesznek magányosak, mint ilyen szempontból "rosszabb helyzetből érkező" kortársaik. Megjegyzem a kettő, a rendezett családi háttér és az elkényeztetettség egyáltalán nem (mindig) ugyanaz. Utólag nézve gyerek -és kamaszkoromban azt hiszem el voltam kényeztetve. Nem edzett meg az élet mondjuk úgy, kikerülve pedig egyből a mélyvízbe kerültem, ahogy a viccben a cigány tanítja úszni a fiát. A tudásom az életről nagyon elméleti (volt), ezt mostmár látom. Az igazi mélység majd csak most jön, a következő években, pontosan persze nem tudom mikor, de akkor dől el mi is lesz velem. Ez a tipikus fekete vagy fehér, igen vagy nem esete; nincs szürke és/vagy nemigen. A tipikus és szükséges kamaszszerelmek is elmaradtak, részben mert önbizalomhiányos és ügyetlen voltam, s bár nem varrnám száz százalékig ezek nyakába, azért előbbi egy nyolcvanat megérdemel. Ha nem vagyok ennyire vak és komplexusos minden kellő és talán nemkellő dologban is részem lehetett volna. Persze utólag okos az ember, s bár minimális szerelmi tapasztalatot hagyományozott rám akkori énem, az annál értékesebb. Nos, ezek így együtt tehetik össze ezt a szeretethiányos állapotot, amelynek a meg -és feloldása rám vár, ill. hogy megtaláljam ehhez a megfelelő személyt. Nagy erőkkel keresem, szerencsére egyre ritkábban esve abba a hibába, hogy egyszerűen csak várom.

ÉN: Ha már itt tartunk: szerelem?

MARCI: Nyilván a szó hallatán nagyjából az a kép él bennem is, mint mindenkiben: teljes és tökéletes partnerkapcsolat férfi és nő között. Közhely (de egyébként a költészetben is nagy százalékban közhelyeket dolgozunk fel: újra, másként). Aztán ehhez jönnek a nagy, néha túl nagy érzelmek, feloldósás egymásban, vagyis ennek a vágya, ilyenek. Most ez így nagyon flegmán hangzik, de ez a látszólagos könnyedség nyilván csak azt mutatja, mennyire vágyom is rá. Hogy létezik-e, vagy hogy átélhető-e számomra még nem tudom, de rövidesen szeretném megtudni - aztán lehet, hogy egy életen át kajtathatom. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak a legritkább esetben sikeres, ha valaki keresi a szerelmet. Sajátsága, hogy találni kell. Régen úgy hittem ez is valami elképesztően bonyolult dolog. Még ma is néha úgy érzem, de már azzal a tudattal, hogy valójában nem az. Mint amikor az ember lefekvéskor azt hallja, mintha valaki mászkálna a konyhában, pedig pontosan tudja, hogy nem lehet ott senki, a többiek már hazamentek. Az élet, és azon belül (vagy azzal azonosan?) a szerelem is olyan, mint a kétszerkettő, vagy hogy megint előhozzam ezt a példát a fekete és a fehér. Aztán mi tesszük szürkévé, meg világosszürkévé, sötétszürkévé, stb. és azt hisszük úgy van, de nem. Jobban belegondolva nem hiszem, hogy a maga teljessségében átélhető a szerelem, de persze én lennék a legboldogabb, ha idővel rácáfolnék magamra. De nem is kell a maga teljességében átélni, nem ez a lényeg, és messzire vezet. Úgy gondolom (vallom), hogy nagyon kevés is elég a boldogsághoz, saját példáimat véve csak, és végső soron úgy is csak ez számít. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi is ez a dolog, de nem is kell, nem is lehet, nem is szabad. Lehet mondani, hogy biológiai, pszichológiai folyamat, stb., stb. Ez a kettő jó ha egy ezreléke. A többit máshol kell keresni, felfedezhetetlen és bejárhatatlan helyeken. De nem is kell ezeket felfedezni vagy bejárni: csak oda kell költözni.

ÉN: Isten? Van, nincs - volt, van, lesz - nem volt, nincs, nem lesz - és kombinációik?

MARCI: A sokadik nehéz kérdés, de persze tisztázandó, és nagyon érdekel. Isten léte - nem léte szerintem életünk egyik, ha nem a legfontosabb kérdése. Eszembe jut, hogy furcsának tűnhet, de az űrkutatók túlnyomó része, az úrhajósoknak (legalábbis a NASA-nál) pedig mindegyike hívő (keresztény) ember. Pedig azt gondolná az ember ők csak az igazi ateisták. Hiszen nincs is odafönn a menny - de ezt már mindenki tudja. Azt mondják, az űrt kutatva, de főleg látva közelebb érzik magukat Istenhez, az ő teljességéhez, tökéletességéhez. Él bennem egyfajta naiv hit. Mondhatjuk, hogy vallásos neveltetést kaptam, de ez (hittanórák, stb.) inkább egyfajta közösségi élményt jelentettek, mint istenélményt. Egy gyereket, egy embert nem lehet megtanítani a hitre. Egy belső úton lehet eljutni oda, aki ezt nem járja végig, az járhat akármennyit templomba, csak üres szavak kopognak majd benne, mint kabátgombok a tálcán. Az egyházzal úgy vagyok, akármelyikről van szó, hogy jó, hogy van. Az első lökést ez adja/adta meg - legalábbis számomra, de később már nem elengedhetetlen. A gyülekezet elsősorban közösségi élmény - azoknak a keveseknek, akik még járnak ebben az elidegenedett, magányos jelenben. Nem gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy nem elengedhetetlen a közvetítő ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk. Sőt, csak közvetlenül az igazi. Ha valami közvéleménykutatás, népszámlálás vagy felmérés van/lenne, általában azt írom, hogy "a maga módján vallásos" vagy "a maga módján hisz Istenben". Mert így van. A reformátusságom kicsit olyan, mint a magyarságom, egy értékrend, és társadalmi és hitbeli fogalmak együtt. A hit az "hit" szabad legyen. Alapvetően Istenben hiszek, és úgy gondolom, a világ összes vallása ugyanarról szól lényegében, a tudománnyal és minden mással együtt: rólunk, és az élet miértjeiről. Nem mikéntjeiről, miértjeiről. És nem az számít, hogy Krisztus felment-e tényleg a mennybe, vagy Buddha tényleg eljutott-e a nirvánába: a tanításuk számít. Egy belső meggyőződést, egy elvrendszert, egy életfelfogást is nevezhetünk Istennek, ill. általában ezt nevezzük vagy nem nevezzük annak: a nehéz az, amikor azt vizsgáljuk, tudunk-e e mellé egy felsőbbrendű intelligenciát rendelni, képzelni, elfogadni (gyakorlatilag a transzcendenst mint olyat). Ez talán a legnehezebb. És nem úgy mutatkozik meg, hogy imádkozom és akkor amit kérek azt megadja, vagy valahol odafent latba esik, hogy én mennyit járok templomba. Egy úton terel: megad, elvesz, felkínál lehetőségeket, de azt is tiszteletben tartja, ha nem élünk velük. Ezt borzasztó nehéznek tűnik észrevenni, de valójában azt hiszem nem az. És ami a legfontosabb, és Pilinszky mondta: elviseli, hogy szeretik. Bármilyen is ez a szeretet. Dióhéjban ennyi, de erről könyveket lehetne (kellene!) írni...

www.youtube.com/watch

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.